Nem vagyok nagy rádió hallgató. Azért ezzel a kijelentő mondattal kezdem, mert így a továbbiak a kívülálló semlegessége és viszonylagos nagyképű fölénye vezetheti ujjaimat a billentyűzeten.
Tehát ritkán hallgatok rádiót, ha mégis azt csakis autózás közben. Ekkor a Bartók, a Katolikus vagy éppen a Kossuth adó az amit, fél maximum egy órára beengedek a megszokás által csenddé nemesedő motorduruzsolás világába.
Ám a két kereskedelmi rádió elvesztett frekvencia pályázatát kísérő média cirkusz hatására reggelenként belekezdtem a sláger rádió hallgatásába. Persze nem vittem túlzásba, csupán azt a húsz és még pár percet szántam rá, amíg beérek a munkahelyemre reggelenként. Aztán, miután megtörtént a sokak által a sajtószabadság halálává vizionált váltás, tovább hallgattam reggelenként immár a neo nevezetű, elektromágneses szennyelvezető csatornát. Most így évadzáró gyanánt, és azzal a szándékkal, hogy az újévvel visszatérek magántáncparkettem kályhájához, vagyis a csendes rádiómentes hétköznapokhoz, leírom tapasztalataimat.
A sláger reggelenként két, három nagydumás, de alapvetően frusztrált és vagy hivatalból, (mert ez kell a népnek) vagy zsigerből bunkó (ez a valószínűbb) műsorvezetővel, fényezte magát és kürtölte világgá néha csak alpári, máskor gusztustalan poénjait, közben különböző idétlen szlogenek és effektek szóltak és valami zenének nevezett nyekergés. Persze fényezték is magukat rendesen és piros szolidaritási szalaggal felövezett autókonvojokról vizionáltak. Nos, én, talán mert kis vidéki város vagyunk, ahol nem fogékonyak a médiakataklizmákra és a pesti okostojások egzisztenciális problémáira, csupán egy piros szalagos kamiont láttam három hét alatt, de sebaj.
Aztán jött a váltás és mi lett? Nagyjából annyi változott, hogy másik három pesti, magát viccesnek gondoló bumburnyák, nyomja a sódert, de vannak effektek, hülye szlogenek és szar zene doszta. Meg persze vannak unatkozó atyafiak, aki sekélyes életüket néhány poénosnak szánt sms-el dobják fel, hátha hallják a haverok és aztán lehet röhögni a kocsmában, hogy beolvasta a zolee vagy ki a franc, hogy utálom a szomszéd néni piskótáját.
Persze nem Magyarországon élnénk, ha eme semmit nem kellene hülye érvekkel magyarázni, miként tette azt Szalai Annamária, aki nem elégedett meg az egyetlen és valós érvvel, miszerint ezek sokkal több zsét csengetnek hivatalosan, meg feketén is és passz, hanem előjött a süket, előtérbe helyezik a hazai előadókat, zenekarokat dumával. Mintha nem lenne mindegy, hogy kordától, göndör palkótól, vagy valamelyik ma még ismeretlen, de hasonlóan ízléstelen sztárjelölttől ráz ki a hideg, ha véletlenül betévedvén egy bevásárló központba, a hangszórókból letámad valamelyik kereskedelmi rádió.
Szóval ma útközben bele fojtottam a szót tehenészbe, jövőre újra duruzsolhat a motor én pedig tovább figyelem a századmásodpercnyi szünetekben megbúvó csendet.
